“Olga Savelyeva vagyok és egy szomorú dolog ért engem. A bőröndöm eltört. Ritkán ragaszkodom tárgyakhoz, mivel úgy vagyok vele, amit nem használok vagy már nem használható azt kidobom. Viszont a bőröndöm csaknem 100 városba kísért el engem, így ő nem is bőrönd, hanem már egy társ. Az otthonomtól nem messze van egy műhely, ahol régi táskákat, cipőket, háztartási gépeket javítanak. A pult mögött egy bácsi ült, aki döbbenten nézett fel rám szemüvege mögül.

-Üdvözlöm, a bőröndöm eltört, a fogantyúja se le se fel nem akar jönni. – a bácsi egyből a bőröndre pillantott majd azt mondta:

-Nem, nem lehet megjavítani. Dobja el ezt a kínai vackot.

-Nem is nézte meg, honnan tudja, hogy nem lehet megjavítani? – kérdezem sértetten.

-Nem kell hozzáérnem ahhoz, hogy tudjam nem lehet megcsinálni. – mondta.

Sarkon fordultam és mérgesen elhagytam a műhelyt. Ez a bácsi leszólta a “barátomat”, de még ha igaza is van és tényleg javíthatatlan, akkor is elvesztette a bizalmamat, mert így viselkedett. Elmentem egy másik helyre, ahol szintén javítanak efféle dolgokat.

-Tud valaki nekem segíteni? – kérdezem. A bőröndöm fogója se ki se be nem akar menni. – folytatom.

Egy idős bácsi néz rám érdeklődve.

-Had nézzem – mondja az idős bácsi, aki a bőröndöm előtt valakinek a cipőjét csinálta, de szemmel láthatóan is a poggyász jobban lekötötte.

A bácsi megpróbálja kitalálni, hol akadhat el a rendszer. Meghúzza, megakad, leengedi megakad.

-Igen, igen – mondja teljesen belemerülve a folyamatba. – Adja meg kérem a telefonszámát, és én felhívom, amint a bőrönd kész.

Így is teszek, serényen leírom egy papírra a telefonszámom majd megkérdezem a bácsitól, hogy hívják.

-Grisha bácsi. – feleli.

Otthagytam, majd beültem a plázába egy expressz köröm szalonba. Egy órával később csörög a telefonom – Grisha bácsi volt. Felveszem, mondja: – Kész! Kész! A bőrönd most már egészséges! – Leteszem a telefont és serényen futok vissza a műhelybe.

-Megmentettem, megjavítottam. – lelkendezik Grisha bácsi. Egyértelműen látszik, hogy minden ilyen eset kihívást jelent számára, és szörnyen örül akkor ha meg tudja javítani a rá bízott tárgyakat.

-Annyira boldog vagyok – mondtam. Nemrég voltam egy másik helyen, ott azt mondták javíthatatlan. – mesélem Grisha bácsinak.

-Igen? – kérdi meglepetten. Grisha bácsi még inkább elégedett, mert ez azt jelenti, hogy képes volt arra, ami másoknak nem sikerült.

-El kell mondanom valamit. – mondja komolyan.

-Mit? -kérdem meglepetten.

-Volt egy kis probléma.

-Mi?

-Megjavítottam a bőröndöt, de nem tudom, hogy csináltam, mert közben ön is elvarázsolt. – mosolyog Grisha bácsi.

Nem tudtam megszólalni annyira meglepődtem. Csak egy ártatlan mosoly jelent meg az arcomon.

-Ha újra probléma lenne vele, hozza csak be és én ingyen kijavítom önnek.

Grisha bácsira nézek, és teljesen elbűvölt az öreg. A szemében látszik, hogy egyszerűen élvezi azt amit csinál, a kézművességet, a javításokat.

-Lefényképezhetem a kezét? – kérdezem a bácsitól.

Ez az ő keze – így néz ki egy kétkezi munkás keze, aki élvezi azt, amit csinál.

-Szeretnék önnel kezet rázni és köszönetet mondani, amiért megmentette a bőröndöm. Had jegyezzem meg Grisha bácsi, hogy gyönyörűek a kezei. Ilyen egy valódi munkás keze, aki szereti azt, amit csinál.

Ezek a kezek minden egyes nap, sarkat, cipő talpat cserélnek szandálokon, csizmán…stb. A műhely ahol pedig dolgozik harmóniában áll Grisha bácsi szívével és lelkével.

Az ő esete ébresztett rá arra, hogy mennyire fontos, hogy az ember olyanban dolgozzon, amit szeret!!”

Hirdetés