Harminc év telt el azóta, mióta az ovis szerelmespárt megismertük az interneten keresztül. Kata és Pocak most úgy döntött, megmutatják magukat világnak.

Az internetnek hála ma már sokkal több lehetőségünk van arra, hogy üzenetet küldjünk vagy éppen megtaláljuk valakit, akit régóta keresünk. Harminc évvel ezelőtt két tündéri ovis kisgyerek, Kata és Pocak különleges szerelmi története volt hallható. Kata édes kis hangján, őszintén beszélt Pocak iránti érzéseiről. A felvétel 1986-ban készült, méghozzá a Magyar Rádió egyik műsorának keretein belül. Gáspár Sarolta rengeteg gyerekkel beszélgetett, de a Katával készült riport időtállónak bizonyult. A kicsi lány kerek és határozott mondatai megérintették az emberek szívét és sokan vagyunk, akik azóta sem feledjünk ezt az aranyos és csengő hangú kislányt és szerelmét, Pocakot.

A bűbájos kislány vallomását már több millió ember hallotta, de a szereplőkről csak annyit tudtunk, hogy Katáról és Tomiról, vagyis Pocakról szólt. Három évtized elteltével viszont, fény derül kilétükre, minden hallgató és olvasó előtt. Elárulták, hogy óvoda után kapcsolatuk megszakad, útjaik különváltak, aztán Goldberger Kata és Póczak Tamás újra egymásra talált, köszönhetően az egyik legnépszerűbb közösségi oldalnak, a Facebooknak.

Kata New Yorkba költözött és gyermekei megszületéséig díjlovas szakedzőként dolgozott. Elárulta, hogy számára a lovaglás egy gyerekkori szerelem volt, az egyetemen alatt pedig rájött, hogy csak is ez, amiben dolgozni szeretne. A lovardában mindig is jól érezte magát, ezért úgy döntött, a hobbija lesz a munkája is.

Tomi is tanult, megnősült, majd apa lett, válása után pedig Angliába költözött. Azt mondta, a családja nélkül nem bírta sokáig, így néhány év után hazaköltözött Magyarországra. Már gyerekkorában is imádta az autókat, így nem meglepő, hogy autós blogger lett belőle.

Óvodájuk a tizenegyedik kerületben volt, amiből mára sajnos már nem sok minden maradt, az emlékek viszot, mg mindig bennük élnek. “Az említett bunker jellegű bozót pont az óvoda kerítése mellett húzódott, rengeteget bandáztunk ott. Előttem van mind a mai napig, volt mellette egy út, és én már akkor nagy autórajongó voltam, a bokor takarásából mindig azt tippelgettem, hogy épp milyen márkájú kocsi halad el” – mesélte Tamás. Kata még azt is hozzátette, hogy “mindig ott akartam meglógni az óvodából”.

Végül aztán Kata adta meg a választ arra a kérdésre, hogy miért éppen most rántották le magukról a leplet. “Nagy lelkiismereti dilemmát okoz ez nekem, az utóbbi évtizedekben rendre elutasítottam a hasonló felkéréseket. Ennek okát az elmúlt időszakban tudom igazán megfogalmazni és nem a félszegségemre fogni. Tomi mesélt egy történetet a kisfiáról, aki első szerelmének üvegből készült szívet készült ajándékozni, ami a legdrámaibb pillanatban, az átadás előtt tört darabokra. A Kata riporttal kapcsolatban is ettől tartok; ha kiderül a »háttérsztori«, elveszti a varázsát. Nem szerettem volna csalódást okozni az embereknek – például azzal, hogy a kislány felnőtt, és – ahogy az a tündérmeséken kívül történni szokott -, egy másik kék szemű fiú lett a választottja. Mindig is úgy éreztem, ha felnőtt arc kerül a kislány hangja mellé, cserébe adnom illene valamit.”

A kétgyermekes anyuka elárulta, vállalni akarta magát, a hangja erejét, akkor ovisan tette. Élete negyvenedik évében van, ez pedig különleges jelentőséggel bír számára. Azt mondta, éppen ebben iránytű akkori hangja.

“Apám néha még most is kismadaramnak hív, aki folyton repülésre tárja szárnyát, de mindig visszatér. Az én kompaszom mindenhonnan hazafelé mutat, ugyanakkor mindenhol otthon érzem magam. Vagyis sehol sem. Egy azonban biztos, mindkettőnk számára rettentő fontosak a régre visszatekintő kapcsolatok, barátságok, egy több mint harminc éves óvodai szerelem, ami hol volt, hol nem volt, tán igaz sem volt. Ezek a kapcsok földelik le igazán az embert, tartják irányban, akárhol is legyen.”

A két szerelmes óvodás kiléte nemcsak a hallgatók számára volt kérdéses, ugyanis sem a rokonaik, sem pedig barátaik nem tudtak róluk. Kata elmesélte, hogy amikor megmutatta a felvételt gyermekinek, szinte el sem hitték, hogy édesanyjukat hallják. Folyton azt kérdezték tőle, hogy Anya, tényleg vagy az?”

“A lányom az én akkori hangomon szólalt meg. Ez az általános reakció, amikor nagy ritkán összeáll a kép, akár harminc éves barátságaimban is. Én is újra és újra rácsodálkozom; igen, tényleg én vagyok. És végtelenül hálás, hogy ilyen messzire szállhat a hangom” – zárta a történetet Kata.

Hirdetés