A „Hacsi, a leghűségesebb barát” című filmet több, mint 10 évvel ezelőtt adták ki, ami óriási népszerűségnek örvendett szerte a világon. Annak ellenére, hogy a film világklasszis lett, nem mindenki van tisztában azzal, hogy Hachi nem egy kitalált kutya, és története nem egy fiktív mese, hanem valóság. Hachiko története egy nagyon jó bizonyítéka annak, hogy a kutyák sokkal többet érdemelnek egy kutyaólnál és egy eldobott csontnál.
Hachiko egy 1923 novemberében született Akita kölyökkutya volt. A kutya tulajdonosa egy helyi gazda volt, aki kutyatenyésztéssel, pontosabban az Akita tenyésztéssel foglalkozott. 1924 januárjában Hidesaburō Ueno argonómus professzor megvásárolta a kölyökkutyát. Egyes pletykák szerint a professzor ajándékba szánta a kiskutyát lányának, aki korán férjhez ment, és a kutyát édesapjára bízta. Mások szerint a professzor élt-halt ezért a fajtáért, és mindenképp szeretett volna magának egyet.
Hachiko nevével kapcsolatban is vannak eltérések. Neve eleje a „hachi” szóból ered, melynek jelentése japánul „nyolc”, a „ko” utótag pedig a lojalitást és a szeretetet jelzi. Voltak elméletek miszerint a professzor azért adta neki ezt a nevet, mert ő volt a nyolcadik kutyája.
Hachiko egészségi állapota is rossz volt, csak úgy, mint az összes többi fajta tiszta kutyának. Ennek következtében mindig házban aludt, ami azért is nagy szó, mert Japánban minden állat a szabadban alszik. A gyerekek még rátettek egy lapáttal és takaróba csomagolták, hogy ne fagyjon meg, de a kutya így is beteg lett. Hidesaburō és felesége nem hagyták, hogy a kiskutya elpusztuljon, folyamatosan meleg palackokkal fűtötték a kis testét.
Amikor az állapota javulni látszott Hidesaburō sétálni vitte és látszott, hogy különleges kapcsolat van közte és Hachiko között. Tény, hogy a professzor nagyon különleges módon bánt vele, mindennap kikefélte a bundáját, húslevest adott neki rizzsel, sőt még egy kis tejjel és süteménnyel is kedveskedett neki. Akkoriban az állatokhoz való kötődés egy kicsit meghaladta a normát. Több ember szerint a professzor elrontotta kutyát.
A kutya viszonozta a törődést és minden reggel elkísérte őt dolgozni. Hachiko követte őt a Shibuya állomásig, és addig várt míg fel nem szállt a vonatra. Ezután hazasétált majd 15:00-kor ismét ott ült a vasútállomás előtt és várta gazdáját.
1925. május 21-én Hidesaburo stroke-ot kapott egy előadás során és az orvosok már nem tudták megmenteni az életét. Hachiko abban az időben 1,5 éves volt – mondhatni, hogy nagyon fiatal kutya volt, mégis kölyök. Napokon, heteken keresztül várakozott az állomáson, csak estére ment haza aludni. Ez 9 év, 9 hónap és 15 napon keresztül zajlott.
Hidesaburō felesége nem tudta magához venni a hű kutyát, mert nem voltak a professzorral törvényes házasok, ez pedig azt jelentette, hogy a nőnek el kell hagynia a házat, és a hozzátartozóihoz költöznie. A professzor rokonai megpróbálták az árva kutyát egy menhelyre vinni, de Hachiko állandóan elmenekült tőlük. Ezek után a professzor kertésze gondoskodott a kutyáról.
Annak ellenére, hogy már nem élt a professzor a kutya mindennap kiment a pályaudvarra, ahol eleinte bántották őt. A gyerekek ugrabugráltak előtte, volt olyan eladó, aki még vízzel is leöntötte, de ő nem tágított. Hidesaburō egyik volt tanítványa tudomást szerzett a kutyáról és a média felé fordult. 1932-ben minden újság címlapján ő virított és ódákat zengtek a kutyahűségről.
Hachi igazi sztár lett, és nemcsak az állomás alkalmazottai és a helyi boltosok adtak neki enni, hanem turisták is. A kutya egyik legnagyobb rajongója Masao Inoue volt, aki marhahúst vásárolt neki. A gazdája iránt tanúsított lojalitása miatt a japánok sokkal kedvesebben bántak a kóbor állatokkal.
1933-ban egy Teru Ando nevű szobrászt annyira lenyűgözte a kutya története, hogy szobrot készített róla és egy helyi képzőművészeti akadémia kiállítására is elvitte. Egy évvel később a kutya bronzszobrát felállították a vasútállomás előtt. Amikor átadták az emlékművet a legfontosabb vendég maga Hachiko volt, aki piros és fehér színű kendővel öltöztettek fel. A kutya életében azonban semmi sem változott, továbbra is várt.
1944-ben a II. Világháború alatt Hachiko szobrát fegyvergyártáshoz beolvasztották. Megpróbálták helyreállítani az emlékművet, de a támadások során meglőtték. 1948-ban Teru Ando fia készítette el a szobor pontos mását és ezzel együtt megkezdődött az Akita fajta kutyák újbóli tenyésztése.
Nem számít, hogy a japánok mennyire próbáltak Hachira figyelni, látszott rajta, hogy az utcán él, és több harcba is keveredett társaival. Több heg is borította őt, az egyik füle megsérült és élősködők támadták meg a testét. 1935-re a kutya annyira legyengült, hogy nem tudott hazamenni éjszakára. Egész éjszaka az állomáson volt és a gazdáját kereste.
1935. március 7-én az állomás egyik alkalmazottja látta, ahogy üzletről üzletre jár és a tulajdonosok etetik őt. Utoljára akkor látták, mikor leheveredett egy faágyra. Másnap látták, hogy sehol sincs az állat, ezért elkezdték keresni őt. A 11 éves Hachi az út szélén feküdt… holtan.
Gyorsan elterjedt a hír Japánban, hogy Hachi elhunyt, s hamar az ország legfontosabb hírévé vált. Ezt követően emberek ezrei gyűltek össze a kutya-szobor körül virágokkal, képeslapokkal és levelekkel a kezükben.
A kutya szobra mind a mai napig igazi turisztikai látványosságnak minősül.
Te találkoztál már ilyen hűséges kutyával?