A legtöbb ember szereti az állatokat. A többségünknek van is otthon valamiféle szőrmók, akire már a megérkezése pillanatában sem úgy gondolunk, mint egy állatra, hanem úgy, mint egy családtagra. Egy tagra, aki fontos, akiért aggódunk és akit feltétel nélkül szeretünk.
Egy dolgot sosem szabad elfelejteni: Nekünk lehet az életünk során száz kutyánk is, de egy kutyának az életében csak mi vagyunk. Tegyünk érte, hogy boldogsággal teljen el.
Carlos Fresco és Monty nevű kutyusa elválaszthatatlan társak voltak. Rengeteget kirándultak együtt szerte az Egyesült Királyságban. Az évek során találtak maguknak kedvenc útvonalakat, terepeket, melyhez újra és újra visszatértek.
A 10 éves kutyust idő közben elérte a leukémia. A kutyus kezdetben jól reagált a kemoterápiára, de később a kór diadalmaskodott. Szegény párának már nincs sok hátra, így a gazdi úgy döntött, hogy méltóképp vesz búcsút legjobb barátjától.
„Fogtam egy talicskát és kibéleltem takarókkal. Betettem Montyt és feltoltam a kedvenc hegyünk tetejére. Sok túrázó volt még rajtunk kívül. A reakciójuk valami elképesztő volt. Mindenki segíteni akart tolni egy picit. Monty nagyon élvezte. Mindig is szerette az embereket.”
„Megdöbbentette a kedvességük. Teljesen idegenek megálltak és segíteni akartak tolni. A végén kezet fogtak velem. Azt mondták nagyon kedves tőlem, hogy megteszem ezt a kutyámért.”
Az állat, a kirándulás után pár nappal végleg elment. Egy igazán különleges társ volt.
„Felébredtem és elnéztem az ágyam végében. Mindig ott aludt. Annyira békésnek tűnt. Tudtam, hogy örökre elment. Örülök, hogy egy utolsó kalandra még elmehettünk. Nagyon jó fiú volt.”
Mit gondoltok? Írjátok meg a véleményeteket kommentben!