Egy magyar nővér, aki a legsúlyosabb állapotú embereket gondozza elmondta, hogyan dolgoznak. Azt is hozzátette, minden este elsírják magukat. A nővér névtelenül nyilatkozott, azt mondta hatalmas nyomás alatt kell dolgozniuk.

“Félek, hogy ne hozzam haza, hogy nehogy elrontsak valamit.”

Nemcsak a fertőzöttek kezelése, hanem már a beöltözés is rendkívül megterhelő számukra.

“Leveszünk mindent, bugyi, melltartó marad, akkor felveszünk egy sötét színű ruhát, arra felveszünk egy védőruhát, egy kesztyűt, hajhálót, felvesszük a maszkot, arra még felveszünk egy előről belebújós nejlonköpenyt, ami, hogyha előről megkötöm magam, akkor teljesen bebugyolál, még egy kesztyűt, meg még egy kesztyűt. Felvesszük a két lábzsákot, legalább, mert annyi kell. Három kesztyű, szemüveg, pajzs, sapka, meg ez a három réteg ruha. Már ott kifáradtál és megizzadtál. Akkor bemegyünk az ajtón, és elkezdjük a munkát.”

Nap mint nap a legsúlyosabb esetekkel kell szembenézniük.

“Mikor be vagyunk öltözve, bokától bokáig, bemegyünk a csapóajtón, onnantól kezdve az egy fertőzött terület. Tehát a maszkot nem vehetem le, ha megfulladok se, nem ehetek, nem ihatok, nem pisilhetek, semmit nem csinálhatok. Ha viszket a szemem, akkor pislogni kell, mert nem nyúlhatunk a szemünkhöz sem, amin van egy szemüveg, meg egy pajzs. És amikor kijövünk, a maszk bele van rohadva az arcunkba, az orromon nem szokott bőr lenni, és a kezem úgy néz ki, mint aki két hétig mosogatott egyfolytában.”

A betegekért mindent megtesznek, ami tőlük telik. A havi 170 óra helyett 240 órákat töltenek a kórházban.

“Ha szerencsém van, akkor kifogok egy olyan segédnővért, aki nagyon agilis, nagyon ügyes, akkor végigmegyünk mind a ketten, megnézzük a betegeket, átpelenkázzuk őket, akinek kell, katétert rakunk, akinek kell, mert már nagyon büdös, mert már rég érte víz, akkor azt a kolléganőm megmosdatja. Én megyek közbe cukrot mérni, vénás injekciót adni, hőmérőzni, lázat csillapítani, csengőre menni.”

Ennyi munkához túl kevesen vannak, legalább még kétszer ennyi emberre lenne szükség, nem beszélve arról, hogy az oxigén sem elegendő.

“Kórtermenként egy, a nagyobb kórtermekben kettő lyuk van a falban, amin 0-24-ben jön az oxigén, és akkor van még 4 oxigénpalackunk. Kaptunk ígéretet, hogy kapunk tízet. Nem kaptunk” – mondta.

“Volt olyan eset, hogy mikor egy öt ágyas kórteremben három beteg szorult oxigénre, egy kapta a falból, kettő között meg tologattam a palackot.”

Ha véletlenül akad szabad “falas oxigén”, a beteg pedig máshol fekszik, akkor “toldóval” kell megoldaniuk a lélegeztetést. “Tehát átvezetni a kórtermen csöveken a betegig. És akkor még nagyobbra kell tekerni, tehát még több fogy abból a falból. Teljesen mindegy, az a lényeg, hogy a beteg jól legyen.”

Elkötelezettségük ellenére sokan vesztik életüket, sőt, különösen megrázó esetekkel is találkoznak.

“Én nagyon sok halottat láttam, de ezek a váratlanok… Van akiről tudom, hogy van egy alapbetegsége vagy eleve tüdőgyulladása volt és magas láza, és meg fog halni, és 80 éves vagy 90. De az, amikor egy negyvenvalahány évest találok úgy, hogy este még beszélgettünk, és semmi panasza nem volt, és meghal…”

Az idős betegek jelentős része demens, tehát, a fertőzésen kívül ezzel is meg kell küzdeniük mindennap.

“Ők éjszakánként leszedik az oxigént. Rosszabbik esetben le kell kötni a kezüket, hogy ne szedjék le. Őket ezért viszi el.”

Mivel hatalmas a fizikai és nem utolsó sorban a lelki megterhelés és stressz, a nővér azt mondta, hogy nagyon hamar nekik is szükségük lesz pszichológusra.

“Beszéltük is a kolléganőkkel, hogy lassan ide kell hívni a pszichológusnőnket, aki eddig a betegeket istápolta, mert mi szorulunk rá.”

A nővérrel egy hosszabb interjú is készült. Íme!

A nővér azt is hozzátette, hogy családja van, egy kislány várja otthon, akit hetek óta csak az erkélyről látott.

“Minden este elbőgjük magunkat. Már egy hülye reklámon is tudok sírni, pedig nem vagyok egy sírós fajta.”

Miután befejezi a hosszú és fárasztó műszakot, sokszor órákig meg se tud szólalni.

“Nekem munka után kell egy-másfél óra, hogy hagyjanak békén. Beülök a kocsiba, előveszem a telefonomat, és csak fogom. Senki nem szól hozzám, mert nem kell. Nekem azt ott ki kell engedni fejben. És utána hazajövök, leülök a konyhába, és amikor az első Facebook-bejegyzésen elmosolyodok, mert egy vicces kutya volt, na onnantól tudunk beszélgetni.”