Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról sok mindent megtanítottak nekünk az iskolában, az akkori egészségügy viszont, rejtély maradt mindannyiunk számunkra. Nem tudjuk, hogy voltak-e gyógyszertárak, milyenek voltak a kórházak és milyen volt a közegészségügy védőoltás, fertőtlenítés és antibiotikumok nélkül.

Az orvostudomány ugyan rendkívüli fejlődésnek indult a 19. században, hisz számos felfedezés és találmány született, amik napjainkban is meghatározónak tekinthetők. Azonban, a betegségek okáról, a járványok pusztítása miatt szinte semmit sem tudtak. Abban az időben még nem léteztek védőoltások, illetve közel száz évet kellett várni az antibiotikumok feltalálására.

Érzéstelenítés nélküli műtétek

Az 1800-as évek elején azt gondolták, hogy az emberi betegségeket a kellemetlen szagok, a rossz levegő, valamint az emberi szervezetben lévő testnedvek, mint a vér, a fekete epe, a sárga epe és a nyák egyensúlyának felborulása okozzák.

A 16. században ugyan felmerült a lehetőség, miszerint a betegségek okozói a mikrobák, általánosan elfogadottá csak a 19. század végén vált. A magyar származású Semmelweis Ignácnak hatalmas szerepe volt ebben, ugyanis ő javasolta az orvosnak a rendszeres kézmosást, csökkentve ezzel a gyermekágyi lázban elhunyt nők számát.

A műtétek rettenetes fájdalommal jártak együtt, mígnem sikerült alkalmazni az érzéstelenítést és az altatást. Korábban a sebészek igyekeztek minél gyorsabb munkát végezni, hogy a beteg szenvedését lerövidítsék, az érzéstelenítésnek és a fájdalomcsillapításnak köszönhetően már sokkal összetettebb műtétek elvégzésére is képesek voltak.

Magyar egészségügy a szabadságharc idején

Hazánkban annak ellenére kevés volt a szakember, hogy Európa legnagyobb városaiban már évszázadok óta képezték az orvosokat. A vidéki beteg emberek annak idején leginkább, csak a gyakorlati tudásra hagyatkozhattak, így javasasszonyhoz vagy füvesemberhez fordultak.

Az is jellemző volt, hogy saját magukat próbálták kikúrálni. A falvakat vándorgyógyítók és piócás emberek látogatták, a borbélyok pedig kisebb orvosi beavatkozásokat is végrehajtottak, valamint a helyi bábák segítették világra a szülő nők babáit.

Az orvosi szakma gyakorlását csak a 18. században kezdték diplomához kötni. Az 1700-as években több egyetemet is alapítottak, például Bécsben, Kolozsvárott és Pesten. Az 1800-as évek jellemzője volt a kétszintű oktatási rend, aminek első lépése az orvosdoktori képzés, a második pedig a sebészmesteri oktatás volt. Ennek köszönhetően orvoshiányról már nem lehetett beszélni, ugyanis csak Pesten háromszáz hallgató tanult. Azonban, a vidék és város között óriási különbségek voltak.

Kórházak

Az 1800-as évekre még a betegek otthoni gyógyítása volt e jellemző, a kórházak csak később kaptak szerepet ebben. Abban az időben is léteztek már kórházak és ispotályok, de csak a nagyobb városokban. Csakis azok kerültek kórházba, akiknek otthoni ellátása, kezelése nem volt megoldható. Ezek a kórházak rendkívül kicsik voltak, tehát, egyetlen szobát jelentettek hat darab ággyal.

Ez a forradalom idején sem volt másként, ugyanis sem a kórház, sem az ágyak, sem pedig a felszerelés nem volt megfelelő. Kevés kórház és ágy volt, ugyanis 1848-ban 92 kórház működött, körülbelül háromezer betegággyal. Szakképzett ápolókból is hiány volt és a betegeket is csak egyetlen orvos látta el.

A kórházakat a kincstár tartotta fenn, valamint megyénként eltérő volt, hogy a betegek fizettek-e az ellátásért vagy sem, ha pedig igen, akkor mennyit. Bizonyos kórházakban ellátást is kaptak a betegek. Akkoriban az elhelyezés nem a betegségektől függött, hanem az üres ágyaktól. Ennek következtében a fertőzések gyakoriak voltak. Pusztán egy-két kórház volt, ahol ügyeltek a szellőztetésre és ágyakat tartottak fenn a sürgős esetek számára.

Félelem a kórházaktól

Az országban csak kevés és rosszul felszerelt kórházak léteztek, így a tehetős és szegény emberek nem akarták igénybe venni őket vagy pénzt áldozni rájuk. Egy kórház építése és fenntartása azonban, így is rendkívül költséges volt.

“…nagyobb része népünknek ellenszenvvel viseltetik a kórház iránt, s azt hiszi, a kórházba hurcoltatott betegnek meg kell halni, mert azokon az orvosok csak kísérleteket tesznek” – írta akkoriban Mesko János, Csanád megye főorvosa. A tisztviselők többsége pedig úgy fogalmazott, hogy az emberek utálják a kórházakat, nem is engedték, hogy odavigyék őket, sőt, általában az orvosi segítséget is visszautasították.

1848: Tábori kórházak

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a katonai és polgári kórházak is külön-külön működtek. A sebesülteket kisebb-nagyobb tábori kórházban látták el annak ellenére, hogy eredetileg a központosításra törekedtek.

Stáhly Ignác volt a tábori igazgató főorvos, később pedig Flór Ferenc látta el a tisztséget. A “dicsőséges tavaszi hadjárat” idején az egészségügyet, a gyógyszer-és műszerellátást az ő vezetésével szervezték újjá.

Ideiglenes mozgó kórházakat is működtettek, ahol polgári orvosok látták el a sebesülteket. A nagyobb városi kórházakba innen szállították át a hosszabb ápolási időt igénylő betegeket.

A kórházakat a helyi adottságoknak és a harcoknak megfelelően hozták létre.

Az országban voltak olyan helyek, ahol akár ezer sebesültet is elláttak, míg máshol 100-200 ágy is elegendő volt. A harcok befejeztével a kórházakat áttelepítették, újraszervezték vagy adott esetben meg is szüntették azokat.

A polgárok is hozzájárultak a kórházak működéséhez. Pénzzel, eszközökkel, ágyakkal, ágyneművel vagy kötszerrel, míg a polgári orvosok saját műszereiket adományozták oda, valamint saját költségükön látták el a rászorulókat. Amellett, hogy a kórházakat ellenőrizték, a vezetőknek is rendszeresen jelentéseket kellett tenniük a betegekről, a gazdasági helyzetükről és a személyi állományról is.

A sebesült katonák ellátásába egyedülálló módon a nőket is bevonták. 1849-ben Kossuth Lajos húgát, Kossuth Zsuzsannát ápolónővé nevezték ki. Ő szervezte meg az ápolónők munkáját, gondoskodott a megfelelő eszközökről és a körülmények javításáról.

Az egészségügyi dolgozók az utolsó pillanatokig erejükön felül dolgoztak. Még akkor is, amikor sem gyógyszer, sem kötszer nem volt, ráadásul, nemcsak a magyar honvédeket, hanem az ellenség sebesültjeit is megfelelő ellátásban részesítették.