2022 május 17 kedd
KezdőlapEmberekSenkit sem ismer fel, akivel találkozik - Egy 31 éves nő, akinek...

Senkit sem ismer fel, akivel találkozik – Egy 31 éves nő, akinek kislány kora óta arcvaksága van

-

A 31 éves Julia Diehl egy interjú során arról beszélt, hogy mennyire nehéz az élete. A lánynak úgynevezett arcvaksága van, ami azt jelenti, hogy semennyire sem tudja megjegyezni az arcokat.

“Amikor egy srác odalépett hozzám a kávézóban és elkezdett velem beszélni, szó szerint pánikba estem. Nem tudtam, hogy valóban ismerem vagy csak megpróbál megismerkedni velem?! Próbáltam olyan nyomok, gesztusok után kutatni, melyek elárulják, ismerhetem-e. Amikor azonban egy bizonyos módon megmozdította a kezét, rájöttem, hogy egy helyen dolgozunk.”

A prosopagnosia vagy más néven arcvakság mindennapos dolog volt nála. Iszonyú megterhelő volt számára mindig azon dolgozni, hogy rejtheti el ezt mások elől. Akkor még nem tudta, hogy mi ez a probléma amivel kénytelen együtt élni, de ahogy teltek-múltak az évek kiderült a baja.

“Egyedül a szüleim arcát ismertem fel, de mindenki másé teljesen idegennek tűnt. Anyukámnak és apámnak pontosan ugyanilyen problémájuk volt. Ők is nehezen tudták felismerni mások arcát, szóval mondhatni ez öröklött probléma.

13 évesen lett egy Susie nevű barátom az iskolából, akinek véletlenül pont ugyanez volt a problémája. Miután sikerült egymással valamilyen érzelmi köteléket kialakítani, képesek voltunk felismerni egymást. Megpróbáltunk egymás támaszai lenni egy ilyen nehéz helyzetben. A tanulásban viszont nem okozott gondot, így megkönnyebbültünk.

2010-ben vagyis 20 éves koromban kezdtem arra rájönni, mennyire más vagyok. Szállodavezetést tanultam a németországi Pegnitz-i egyetemen. Egy srác üzenetet írt nekem Facebookon, de amikor megnéztem a képeit egyáltalán nem volt ismerős. A többiek megdöbbentek és mondták, hogy egy kurzusra jár velünk. Ők azt hitték egyszerűen csak feledékeny vagyok ezért rámragasztották az “álmodozó” becenevet. Sajnos az idő múlásával már nem tartották viccesnek és nem is voltak velem kedvesek. Az emberek megsértődtek mikor nem ismertem fel őket például az utcán.

2013-ban ügyfélszolgálati munkát vállaltam egy szállodában. Csak hallgattam a vendégek problémáit, s másnap bemutatkoztam nekik mintha soha nem is beszéltünk volna, Ha érzelmi kapcsolatot alakítottam ki egy vendéggel, akkor viszont könnyebben megjegyeztem.

2015-ben az egyik vendég megpróbált ártani saját magának, és azzal foglalkoztam, hogy megnyugtassam őt. Nagyon intenzív élmény volt a számomra. Két évvel később megláttam egy kávézóban és azonnal felismertem. Hihetetlen érzés volt, mert végre bepillantást nyerhettem abba, milyen mikor valaki felismer egy másik személyt.

Gondolom mondanom sem kell, hogy arcvaksággal milyen nehéz randizni. Küzdenem kell, hogy az első randi után felismerjem, s később a barátait is. 2016. májusában ismerkedtem meg Johnnal a Tinderen.

Remek volt az első randink, a másodikon meg egyenesen meglepődtem, mert felismertem. Amikor együtt néztünk filmet nagyon türelmes volt, elmagyarázta ki-kicsoda.

2017 augusztusában az interneten rábukkantam egy cikkre, mely az arcvakságról szólt. Elmagyarázták, hogy amikor a legtöbb ember új arcot lát, az agya szépen elraktározza az emléket, készen arra, hogy legközelebb felismerje az illetőt – a proszopagnózisban szenvedők számára viszont nem ez történik.

Az ilyen betegségben szenvedő embereknél agykárosodás vagy érzelmi trauma során, de vannak, akiknek idővel alakul ki a probléma. Számomra ez egy óriási pillanat volt, mert végre nem voltam furcsa, sem durva, sem feledékeny. Nagy valószínűséggel a szüleimtől örököltem ezt. Azonnal felhívtam őket, és elmagyaráztam, mit olvastam.

Egy pillanat alatt értelmet nyert az életem. A cikk szerint a Kelet-Londoni Egyetem foglalkozik a proszopagnoziával és megkérdeztem, hogy részt vehetek-e a kísérletükben.

John és én Londonba mentünk, és egy rakat teszten kellett részt vennem. Volt olya is, ahol rengeteg arcot mutattak. Számomra lehetetlennek tűnt, hogy különbséget tegyek közöttük.

A proszopagnózis megismerése elmozdította a perspektívámat, és már nem érzek szégyent miatta. Tanulmányok kimutatták, hogy az emberek körülbelül 2% -át érinti ez a fajta rendellenesség. Szeretném megosztani a világgal, hogy az arcvakság, nem bunkóság kérdése. El szeretném mondani a hasonló helyzetben lévő embereknek, hogy nincsenek egyedül.”

Ti hallottatok már ilyenről?

Ezek is érdekelhetnek