Susannah Cahalan történetét csak nagyon kevesen ismerik, hisz ő nem egy hollywoodi híresség, akiről minden héten lehetne írni. Ő újságíróként dolgozott már a 20-as éveiben is, ám élete egy nap fenekestül felfordult, és simán megállta volna helyét a legrosszabb horrorfilmekben is.
A fiatal nő éveken át jó egészségnek örvendett, erős volt, vidám és azt csinálta, amit szeretett vagyis az újságírással foglalkozott a New York Postnál. Ahogy teltek-múltak a napok Susannah egyre furcsábban érezte magát. Kezdetben poloskákat látott a lakásában, amik valójában nem is voltak ott. Amikor szakemberekhez fordult segítségért azt mondák neki nincs miért aggódnia. Ennek ellenére nem nyugodott meg, mert utána is látta őket, míg mások nem.
Később úrrá lett rajta a fáradtság és a letargia, ami miatt semmi kedve nem volt dolgozni menni, sem emberek között lenni. Nem akart sem a barátaival sem a családjával időt tölteni. Amikor súlyosabbá váltak a tünetei, melyek már fizikai problémákat generáltak, azonnal kórházba vitték.
A kórházban minden egyes nappal rosszabbá vált az állapota. Agresszív lett, csúnyán bánt az ápolókkal és többször megpróbált megszökni. Az orvosok arra gyanakodtak, hogy idegösszeomlása van, ezért átvitették egy pszichiátriai klinikára. Ezen a helyen már semmi esélye sem volt arra, hogy felépüljön. Mindenki lemondott róla és őrültnek nyilvánították. Ám jött egy orvos, név szerint Dr. Souhel Najjar, aki mindenképpen meg akarta tudni, honnan ered ez a drasztikus és hirtelen jött állapotromlás, főleg úgy, hogy Susannah egy erős, aktív és intelligens nő volt.
Szinte senki sem adott reményt neki, és mindenki azt mondta, hogy ez egy mentális betegség. Még az sem merült fel bennük, hogy ellenőrizni kellene agyának működését. Susannah nagyon közel állt ahhoz, hogy a másvilágra kerüljön. De újdonsült orvosa nem hagyta annyiban.
Dr. Souhelnem végeztetett rajta több száz vizsgálatot, ő nem dugta MRI illetve CT gépek alá, nem készíttetett róla röntgenfelvételt. Úgy döntött, hogy egy egyszerű tesztet csináltat vele. Megkérte, hogy rajzoljon le egy órát. Miután Susannah lerajzolta és az orvos rápillantott egyből tudta, hogy gyanúja beigazolódott.
Az órán minden szám a jobb oldalon helyezkedett el, ami azt jelentette, hogy az agya nem működik megfelelően. A betegség szoros kapcsolatban áll az antitestekkel, melyek megtámadják az agy specifikus receptorait az úgynevezett NMDA-ka. Ezek voltaképpen kémiai jelek küldésére és fogadására hatnak az idegsejtek között. Ezt nevezik egyébként „anti-NMDAR (N-metil-D-aszparaginsav receptor) enkefalitisznek” is.
Susannah ezt követően egy teljes hónapon át tartózkodott kórházban. Éber orvosa nélkül a legrosszabb kimenetel is megtörténhetett volna vele. Miután felépült, történetét megírta egy memoár formájában, mely a „Brain on Fire: My Month of Madness” címet kapta. 2016-ban meg is filmesítették életét, ami a „Lángoló agy” címet kapta és őt Chloë Grace Moretz színésznő alakította.
2019-ben megjelent második könyve, „The Great Pretender: The Undercover Mission That Changed Our Understanding of Madness” címmel. Ebben a műben azzal vádolja a neves pszichológust, David Rosenhant, hogy a „Science” című folyóiratban megjelent, korszakalkotó kutatás eredményeit meghamisította.
Rosenhan munkája kimutatta, hogy a pszichiátriai kórházakban dolgozó személyzet – beleértve a pszichiátereket is – akik simán ráhúzták a skizofrénia diagnózist azokra a páciensekre, akik teljesen épelméjűek voltak. Beszámolt arról milyen rosszul bánnak a betegekkel ezekben az intézményekben.
Cahalant saját tapasztalatai miatt vonzotta ez a tanulmány, melyek szerint helytelenül diagnosztizálták mentális betegséggel. Ahogy egyre mélyebben beleásta magát Rosenhan munkásságába, egyre több ellentmondást vélt felfedezni, amelyek miatt megkérdőjelezte a kísérletének érvényességét.
Susannah ma már 36 éves és még mindig az újságírásnak él.
Itt egy videó, ahol Susannah őszintén beszél állapotáról (némi angol tudás szükséges hozzá)