„Olga Savelyeva vagyok és egy szomorú dolog ért engem. A bőröndöm eltört. Ritkán ragaszkodom tárgyakhoz, mivel úgy vagyok vele, amit nem használok vagy már nem használható azt kidobom. Viszont a bőröndöm csaknem 100 városba kísért el engem, így ő nem is bőrönd, hanem már egy társ. Az otthonomtól nem messze van egy műhely, ahol régi táskákat, cipőket, háztartási gépeket javítanak. A pult mögött egy bácsi ült, aki döbbenten nézett fel rám szemüvege mögül.
-Üdvözlöm, a bőröndöm eltört, a fogantyúja se le se fel nem akar jönni. – a bácsi egyből a bőröndre pillantott majd azt mondta:
-Nem, nem lehet megjavítani. Dobja el ezt a kínai vackot.
-Nem is nézte meg, honnan tudja, hogy nem lehet megjavítani? – kérdezem sértetten.
-Nem kell hozzáérnem ahhoz, hogy tudjam nem lehet megcsinálni. – mondta.
Sarkon fordultam és mérgesen elhagytam a műhelyt. Ez a bácsi leszólta a „barátomat”, de még ha igaza is van és tényleg javíthatatlan, akkor is elvesztette a bizalmamat, mert így viselkedett. Elmentem egy másik helyre, ahol szintén javítanak efféle dolgokat.
-Tud valaki nekem segíteni? – kérdezem. A bőröndöm fogója se ki se be nem akar menni. – folytatom.
Egy idős bácsi néz rám érdeklődve.
-Had nézzem – mondja az idős bácsi, aki a bőröndöm előtt valakinek a cipőjét csinálta, de szemmel láthatóan is a poggyász jobban lekötötte.
A bácsi megpróbálja kitalálni, hol akadhat el a rendszer. Meghúzza, megakad, leengedi megakad.
-Igen, igen – mondja teljesen belemerülve a folyamatba. – Adja meg kérem a telefonszámát, és én felhívom, amint a bőrönd kész.
Így is teszek, serényen leírom egy papírra a telefonszámom majd megkérdezem a bácsitól, hogy hívják.
-Grisha bácsi. – feleli.
Otthagytam, majd beültem a plázába egy expressz köröm szalonba. Egy órával később csörög a telefonom – Grisha bácsi volt. Felveszem, mondja: – Kész! Kész! A bőrönd most már egészséges! – Leteszem a telefont és serényen futok vissza a műhelybe.
-Megmentettem, megjavítottam. – lelkendezik Grisha bácsi. Egyértelműen látszik, hogy minden ilyen eset kihívást jelent számára, és szörnyen örül akkor ha meg tudja javítani a rá bízott tárgyakat.
-Annyira boldog vagyok – mondtam. Nemrég voltam egy másik helyen, ott azt mondták javíthatatlan. – mesélem Grisha bácsinak.
-Igen? – kérdi meglepetten. Grisha bácsi még inkább elégedett, mert ez azt jelenti, hogy képes volt arra, ami másoknak nem sikerült.
-El kell mondanom valamit. – mondja komolyan.
-Mit? -kérdem meglepetten.
-Volt egy kis probléma.
-Mi?
-Megjavítottam a bőröndöt, de nem tudom, hogy csináltam, mert közben ön is elvarázsolt. – mosolyog Grisha bácsi.
Nem tudtam megszólalni annyira meglepődtem. Csak egy ártatlan mosoly jelent meg az arcomon.
-Ha újra probléma lenne vele, hozza csak be és én ingyen kijavítom önnek.
Grisha bácsira nézek, és teljesen elbűvölt az öreg. A szemében látszik, hogy egyszerűen élvezi azt amit csinál, a kézművességet, a javításokat.
-Lefényképezhetem a kezét? – kérdezem a bácsitól.
Ez az ő keze – így néz ki egy kétkezi munkás keze, aki élvezi azt, amit csinál.
-Szeretnék önnel kezet rázni és köszönetet mondani, amiért megmentette a bőröndöm. Had jegyezzem meg Grisha bácsi, hogy gyönyörűek a kezei. Ilyen egy valódi munkás keze, aki szereti azt, amit csinál.
Ezek a kezek minden egyes nap, sarkat, cipő talpat cserélnek szandálokon, csizmán…stb. A műhely ahol pedig dolgozik harmóniában áll Grisha bácsi szívével és lelkével.
Az ő esete ébresztett rá arra, hogy mennyire fontos, hogy az ember olyanban dolgozzon, amit szeret!!”