A szerelem rendkívül bonyolult dolog, főleg, ha a végén kiderül, hogy abszolút egyoldalú. De, miért van úgy, hogy azt érezzük, minden rendben, aztán egyszer csak egy világ omlik össze bennünk. Miért ilyen nehéz az egész?
Számtalan kérdés és semmi válasz. Megválaszolatlan kérdések sora kavarog a fejünkben, amikre talán soha nem kapunk válasz. De, miért ilyen kegyetlen a sors? Miért engedi, hogy beleszeressünk valakibe, aki végül nemhogy nem viszonozza érzéseinket, még padlóra is küld. Nagy valószínűséggel ez az élet rendje, bár mi nem értünk vele egyet. Bele kell nyugodnunk és újra talpra állni, majd felemelt fejjel folytatni az életet.
„Szerelmes lettem beléd. Rövid időn belül. Egyszerűen lehetetlen nem szeretni a hangod, a mosolyod, az érintésed. A komolyságod, a humorod és a rendmániád. Teljesen érthetetlen módon még a mértéktelen egód és az érzéketlen megnyilvánulásaid is szerethetők.
Úgy szerettem beléd, hogy szinte észre sem vettem. Arcodat nem tudtam elfelejteni, a szívem a tiéd a lett. A tiéd vagyok, az vagyok, aki te vagy. De te, vajon te az vagy, ami én?
NEM! Ennek így kellett lennie. A mi szerelmünk csak az én szerelmem. Soha nem is létezett olyan, hogy a kettőnké. Te pedig, semmit nem teszel, csak mondod és mondod. Az idő múlásával rájövök, hogy igéző mosolyod mögött hazugság rejlik. A hangod, ami eddig csengett, már úgy szól hozzám, mint egy hamis dallam. Az érintésed, amit imádtam és amiben erő, melegség és biztonság volt, mára fájdalom és libabőr lett.
A humorod, amin annak idején nevettünk, ma már csak mosoly mögé rejtett gúnyos szavak tömkelege. A szemeid, amiben láttam a szerelmet, ami csak az én szerelmem volt, rád kivetítve, ma már csak az élvezetektől fénylik. Rettenetesen fáj, de be kell látnom ez a szerelem csak az enyém volt. Egy magányos, megtört és szánalmas szerelem. Most magamat hibáztatom, tördelem ujjaimat és sírok, zokogok. Már nem lélegzem és nem is bánom. A levegő elfogy, a világ elhalványul. Már nincs olyan, hogy mi, nem is látom együtt magunkat. Két külön világ lettünk, két teljesen más szerelemben.
Az egyikben én nagyon szeretlek téged, a másikban pedig te szeretsz, de csak saját magadat. Nagyot sóhajtok, levegőt veszek és felállok. Miattad nem fogom a padlón várni a halált. Leginkább miattad nem!! Elhittem, hogy szeretsz, hogy engem akarsz, hogy fontos vagyok neked, de rá kellett jönnöm, hogy te nem vagy képes semmilyen érzelemre. Üres vagy, nincs benned semmi, amit érzelmileg nyújthatnál nekem. SEMMI!! Olyan apró dolog sem, mint egy kedves szó vagy ölelés. Semmi nem igaz, minden csak színjáték. Empátiáról soha nem is hallottál.
De, sajnos én beléd szerettem. Sőt, még most is szeretlek, de átlátok rajtad. Kihasználsz és eldobsz. Nem egyszer, újra és újra, én pedig hagyom. Mert nem tudlak elengedni. Ez nem a te bajod, ez az én gyengeségem. De várj!
Fel fogok állni a padlóról. És, amikor felállok, akkor el is fogok sétálni. Akkor pedig, soha többé nem leszek a játékszered. Már nem leszek szerelmes és számomra többé nem létezel. Attól a pillanattól pedig, senki más nem számít, csakis saját magam. ÉN!”