Egy amerikai katona tért vissza koreai küldetéséről, és először szállt partra Los Angelesben. Azonnal felhívta a szüleit, hogy még él, és hazatér, amint elöljárói elengedik. Volt azonban egy kérése hozzájuk.
Azt kérte tőlük, hogy a barátja is hazajöhessen vele…
El kell mondanom valamit. A barátom súlyosan megsérült egy küldetés során. Elvesztette a lábát és a karját. Nincs hova mennie, mindenki elfordult tőle, így arra gondoltam, hogy talán velünk lakhatna.
Egy pillanatnyi hallgatás után a szülei azt mondták, hogy nem szeretnék, hogy velük éljen, ez egy nagyon kínos helyzet, mert hogyan kellene bánniuk egy fogyatékkal élővel? Vigyázni kell rá, amit ők nem tudnak vállalni. Végül azt mondták neki, hogy jelentkezzen egy központban, ahol gondoskodnak a hozzá hasonló emberekről.
Egy nappal később hívást kaptak a rendőrségtől. A fiuk leugrott az épület legfelső emeletéről. Öngyilkos lett.
A fiuk halála után elkeseredve a szülők azonnal Los Angelesbe repültek, hogy azonosítsák a holttestet. Felismerték az arcát, de aztán felfedeztek valamit, amitől megundorodtak saját maguktól.
Szeretett fiuknak nem volt karja és lába. Kiderült, hogy gyermekük nem egy barátról beszélt, hanem önmagáról… Ez a tragikus történet megmutatja, mennyire fontos manapság a megjelenés. Azt mutatja, hogy képtelenek vagyunk mélyebben belenézni egy emberi lénybe, mert számít a felületesség. Azonban emlékeznünk kell arra, hogy mindannyiunknak szüksége van szeretetre – bőrszíntől, nemtől, betegségtől vagy attól függetlenül, hogy mi történt vele az életben. A szeretet a kulcsa mindennek…
Mit gondoltok? Írjátok meg a véleményeteket kommentben!